Lassan egy hete érkeztem már haza, a másik 3 magyar részvevővel Grúziából, viszont az érzések és az élmények még mindig annyira erősek, hogy nem tudok objektívan nyilatkozni. Grúzia beköltözött a szívembe, méghozzá annyira, hogy úgy érzem egyszer még visszamegyek! És hogy hogyan is lett szerelem az első találkozásból? – Erre azóta is keresem a választ!

 A képzés neve, amin részt vettünk Peace Education in Youth Work - Competence Development for Peace Educators. A téma nagyon közel áll hozzám, rengeteg workshopot tartottam már fiataloknak, és fontosnak tartom, hogy folyamatosan fejlődjek ilyen téren, hiszen a résztvevők elvárásokkal érkeznek, amiknek a szervezők minden esetben teljes mértékben szeretnének megfeleli.

Én is elvárásokkal érkeztem Kobuletibe, ami a 7 napos Erasmus+ training helyszíne volt. Őszintén mondom, a trénerek, a helyi szervezők a legmagasabb elvárásaimat is felülmúlták. A hét elején non-formális módszerekkel, szinte a tudatunkba mászott az elméleti tudás a konfliktusok fajtáiról, megnyilvánulásairól, megoldásairól, tanulási folyamatokról, habitusokról, csoport dinamikáról, aktív hallgatásról, vélemény alkotásról és sorolhatnám még. Ezek után a hét második felében kihívás elé állítottak minket, és a megszerzett tudásunkat is. Kis csoportokra osztva egy sessiont kellett tartanunk a többi résztvevőnek, valamilyen releváns témában. Azt hiszem, ennyire hatékonyabb tanulási folyamatot, agendát nem tapasztaltam még sehol. A grúz trénerek megcáfolták az ottani emberekről alkotott előítéleteket, minden pontosan kidolgozott és jól felépített volt, minden játéknak meg volt a célja, eleje és a vége.

A tanuláson kívül persze bőven jutott idő a szórakozásra, a környezet, a táj, az emberek és nem utolsó sorban a grúz ételek( óó azok az ételek!) megismerésére. Szerveztek nekünk utazást a közeli városokban és rugalmasságukról is nagy tanúbizonyságot tettek a szervezők, ha a csoport mást szeretett volna, mint ami az alap terv volt.

Azt hiszem, az a pillanat, amikor a zuhogó esőben állunk, éhesen, egy természetvédelmi terület közepén, és őszintén senki nem tudja, hogy hol is vagyunk és mi legyen, merre tovább, és tudjuk, hogy egy egy sávosnak is kevés földút (ami akkor éppen inkább egy patakra hasonlított) választ el minket a szállástól, akkor is fülig ért a szánk, élveztük a pillanatot, és nem aggódtunk, mert barátok voltunk, és barátokkal nem fél az ember :)

B.Anikó